Dermesztő jelentés az ukránoknak: bejelentették Velika Novoszilka elfoglalását az oroszok
Komoly sikert érhetett el az orosz hadsereg.
Glenn Diesen szerint vége a hosszú ideje tartó manipulációnak; a politikai és médiaelit kezd narratívát váltani, ahogy az ukrán proxyháború a végéhez közeledik.
Fotó: Dmytro Smolienko/NurPhoto via AFP
A norvég politológus az X-en közzétett hosszú elemzésében ír arról, a nyugati média hogyan változtatja meg véleményét az ukrajnai háborúval és annak végkimenetelével kapcsolatban. Elsőként a The Economistet említi, amely arról számolt be néhány hónapja, hogy „Oroszország átvágja az ukrán védelmet”, és Ukrajna ezt követően „a túlélésért küzd”.
„A nyugati médiában szép lassan készítik a közvéleményt az ukrán vereségre, illetve a jövőbeli tárgyalások során várható fájdalmas engedményekre. Az újságíróknak nincs más választásuk, hiszen a valóságot nem lehet figyelmen kívül hagyni,
Oroszország közelgő győzelme már 2023 nyara óta nyilvánvaló volt, ám ezt mégis elkendőzték a proxyháború fenntartása érdekében”
– írja Diesen.
Szerinte „a narratívák feletti kontroll lenyűgöző demonstrációjának vagyunk tanúi”, hiszen a politikai és médiaelit több mint két éve azt skandálja folyamatosan, hogy „Ukrajna győz”, és minden ellenkező véleményt „Kreml-propagandának” titulálnak, aminek egyetlen célja a háborús támogatás csökkentése.
„Ami tegnap még »orosz propaganda« volt, az érdekes módon most hirtelen kollektív konszenzus lett. A kritikus önreflexió ugyanúgy hiányzik, mint annak idején a Russiagate-jelentéseket követően” – fogalmaz a politológus.
Úgy véli, a minta és a kontroll hasonló ahhoz, mint amikor a média két évtizeden keresztül győzködte a közvéleményt NATO győzelméről, illetve arról, hogy az Egyesült Államok ura a helyzetnek Afganisztánban, mielőtt a katonái rohanvást el nem menekültek volna onnan a repülőgépekről lezuhanó emberek drámai képeivel a háttérben.
A média ugyanígy megtévesztette a közvéleményt azzal, hogy a stagnáló frontvonalakat annak bizonyítékként lobogtatták, hogy Oroszország képtelen a győzelemre. Egy hosszú és kimerítő háborúban azonban a háború irányát a lemorzsolódási arányok, vagyis az egyes oldalak veszteségei alapján mérik – a területek feletti ellenőrzés csak az egyik fél kimerülése után következhet be. Ezek a lemorzsolódási arányok pedig a háború során végig rendkívül kedvezőtlenek voltak Ukrajna számára, valamint folyamatosan romlanak.
Az ukrán frontvonalak jelenlegi összeomlása így nagyon is előre látható volt, mivel az emberállomány és a fegyverzet is kimerült.
És hogy miért járt le egy csapásra a korábbi narratíva? Diesen magyarázata az, hogy „a nyilvánosságot félre lehet vezetni hamis adatokkal a veszteségek tekintetében, ám a területi változásokat egy bizonyos fordulópont után már nem lehet eltitkolni”. Továbbá úgy hiszi, a proxyháború addig volt hasznos a NATO számára, amíg az oroszok és az ukránok egymást gyengítették jelentősebb területi változások nélkül. Ám ha az ukránok teljesen kimerülnek, és elkezdenek stratégiai fontosságú területeket veszíteni, a háború folytatása nyilvánvalóan már nem áll a NATO érdekében.
A holland szakértő azt is felemlíti, hogy a nyugati politikai és médiaelit „az empátiát használta fegyverként” a közvélemény támogatásának megszerzéséhez,
miközben a diplomácia eszközeit lenézték.
„A nyugati közvéleményt az ukránok szenvedésére és szuverenitásuk elvesztésének igazságtalanságára való hivatkozással győzték meg arról, hogy a végletekig támogatni kell az Oroszország elleni proxyháborút Akik nem értettek egyet a NATO azon mantrájával, hogy a térségben a fegyverek hozzák el a békét, és inkább tárgyalásokat javasoltak, gyorsan elkönyvelték a Kreml bábjaiként, akik nem törődnek az az ukránokat ért sérelmekkel. Végül az empátia egyetlen érvényes megnyilvánulása egy megnyerhetetlen háború támogatása lett” – fejti ki hosszan Diesen.
Hozzátéve, hogy a saját valóságuk társadalmi megkonstruálását akaró posztmodernisták számára a nagyhatalmi rivalizálás alapja nagyrészt a narratívák harca. Azaz ez esetben a háború jó (erényes), a diplomácia rossz (hazaárulás), mivel Ukrajna állítólag Oroszország „provokálatlan” háborúját vívta, amelynek célja az egész ország teljes leigázása volt. Ez az erős erkölcsi keretezés elég volt hozzá, hogy minél többeket meggyőzzön a „nemes ügy” támogatására, folyamatos öncenzúrára is késztetve őket.
Ezért a média a kritikákkal is csínján bánt; például nem számolt be a valós ukrán veszteségekről vagy az oroszok elleni szankciók kudarcáról
– ez csökkentette volna az ukránok iránti szimpátiát és a támogatásuk iránti hajlandóságot.
A minszki megállapodások és az isztambuli tárgyalások amerikai és brit szabotálásáról szóló tudósítások szintén azt a narratívát veszélyeztették, hogy a Nyugat csupán „segíteni” akar Ukrajnának.
Végül a közvélemény számára csupán két választás maradt, valaki vagy Ukrajna- azaz NATO-párti, vagy oroszbarát. Ha az orosz győzelem bárkiben felmerült, azt rögtön azzal vádolták, hogy Putyin oldalára állt, a bizonyítékokat megvitatására semmilyen tér nem maradt.
A narratívához való lojalitás szigorú megkövetelése Diesen szerint elfedi azt a tényt is, hogy az USA külpolitikája az ország globális hegemóniájának visszaállításáról szól, és „még véletlenül sem a liberális demokratikus értékek iránti önzetlen elkötelezettségről”.
Egyszerűen: az USA Ukrajnát fontos eszköznek tekinti a stratégiai rivális Oroszország meggyengítéséhez. Ezt bizonyítja a RAND Corporation agytröszt már 2019-ben közzétett jelentése is, amelyben arról van szó, az Egyesült Államok hogyan véreztethetné ki Oroszországot azzal, hogy még jobban behúzza Ukrajnába. A RAND Corporation akkor azt javasolta, az USA küldjön több katonai felszerelést Kijevbe, és a NATO-bővítést belengetve provokálja az oroszokat,
hogy azok még inkább növeljék a jelenlétüket Ukrajnában.
Ugyanebben a jelentésben azt is megfogalmazták, hogy a Moszkva „kivéreztetésére” vonatkozó stratégiát óvatosan kell „kalibrálni”, nehogy az egy teljes körű háborúhoz vezessen, amelynek eredményeként Oroszország fontos stratégiai területeket szerezhet meg; ez értelemszerűen nem áll az USA érdekében. Miután Oroszország 2022 februárjában megtámadta Ukrajnát, a gondolatmenet továbbra is az volt, hogy a harcokat addig kell folytatni, amíg nem történnek jelentős területi változások.
2022 márciusában Leon Panett, a Fehér Ház egykori kabinetfőnöke, az Egyesült Államok védelmi minisztere és a CIA igazgatója elismerte:
„Egy konfliktusban veszünk részt, ez egy proxyháború Oroszországgal, akár kimondjuk, akár nem… A befolyást úgy lehet megszerezni, ha őszintén szólva bemegyünk, és oroszokat ölünk.”
Volodimir Zelenszkij ugyancsak azt mondta 2022 márciusában, hogy néhány nyugati állam Ukrajnát Oroszország elleni proxyként kívánja felhasználni:
„Vannak olyanok a Nyugaton, akik nem bánnának egy hosszú háborút, mert ez Oroszország kimerülését jelentené, még akkor is, ha ez Ukrajna pusztulásával jár.”
A háború tágabb céljai között ráadásul Oroszország teljes megsemmisítése is megjelent. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság kormányzati forrásai 2022 márciusában megerősítették, hogy a cél „a konfliktus elhúzása, ezáltal Putyin kivéreztetése”, mivel „az egyetlen végjáték most a Putyin-rezsim felszámolása lehet”.
Joe Biden volt amerikai elnök ezzel arra utalt, hogy Oroszországban meg kell buktatni a rendszert, mert „az ég szerelmére, ez az ember nem maradhat hatalmon”.
Boris Johnson brit miniszterelnök szóvivője ugyancsak nyíltan erre cálzott, amikor azt mondta:
„Azok az intézkedések, amelyeket mi és a világ nagy része bevezet, a Putyin-rezsim megdöntését célozzák.”
Diesen még számos példát felsorol mindennek alátámasztására, míg eljut odáig, hogy eljött a fordulópont: új narratívára van szükség,
mivel immár nem reális, hogy a NATO által támogatott Ukrajna legyőzze Oroszországot a csatatéren.
„A legkézenfekvőbb azt állítani, hogy Oroszország kudarcot vallott abban a célkitűzésében, hogy egész Ukrajnát annektálja a Szovjetunió újrateremtése érdekében, majd ezután egész Európát is meghódítsa. Ez a színlelés lehetővé tenné a NATO számára, hogy győzelmet követeljen” – véli a politológus.
Sean Bell, a brit Királyi Légierő egykori légi marsallját és a védelmi minisztérium munkatársát idézi többek között, aki már 2023 szeptemberében azzal érvelt, hogy a háború olyan mértékben megtépázta az orosz hadsereget, hogy „az már nem jelent komoly veszélyt Európára”. Bell ezért arra a következtetésre jutott, hogy „e konfliktus nyugati célját elértük”, és „a durva valóság az, hogy Ukrajna céljai már nincsenek összhangban a támogatói céljaival”.
Vagyis az ukrán proxy kimerült, és ez hamarosan véget vet a proxyháborúnak, ha csak a NATO nem készül támadást indítani indítani Oroszország ellen. Mivel a NATO inkább a károkat és a veszteségeit csökkentené, ez nem valószínű.
Hamarosan várható a tárgyalások megkezdése, szintúgy „az ukránok iránti empátia megnyilvánulásaként.”